2006. június 22-én letudtam a szóbeli és testnevelés gyakorlati érettségimet a Leövey Klára Gimnázium diákjaként. Búcsúzóul megkérdeztem az osztályfőnökömet; van okom ünnepelni? M.L. tanár úr kimérten bólintott.
Öt perc múlva már a Medikusban kortyoltam életem első sörét, a tv-ben meg elkezdődött az olaszok sorsdöntő csoportmeccse. Előbb Materazzi, a hajrában Pippo, de nem volt egyszerű délután. Rajtam a tételek és a cseh sör, talján bálványaimon a cseh tizenegy fogott ki majdnem, de végül mindenki vette az akadályt. Érett lettem, kedvenceim a legjobb tizenhatban.
Csodálatosan indult a nyár.
Július 4-én Fabio Caressa hangja töltötte meg a dortmundi étert, előbb a „gol di Grosso”, majd az „andiamo a Berlino” végtelen ismétlése csalt könnyeket szemembe, mai napig a házigazdák elleni elődöntő életem legfontosabb futballemléke, Grosso miatt is választottam a futballt az egyetem helyett.
Öt nappal később gyerekkorom hősei Berlinben megdicsőültek, naná, hogy Grosso döntött, ki más?
Abban a mámorban senkinek, még Fabio Grossónak sem hittem volna el, hogy két csoportkörös búcsút három azzurimentes vb követ majd, és felnő egy generáció, aki nem érti, milyen érzés Olaszországot imádni. Olaszország a legősibb kultúrák egyikéből sarjadt, az olasz futball ennek a kultúrának, identitásnak szerves része.
Nagyon könnyű szeretni, még egy ilyen napon is, köszönhetően gyökereinek és 2006 felejthetetlen nyarának.
