2018-ban Oroszország, 2022-ben pedig Marokkó jelentette a végállomást a spanyol válogatott számára. A meccskép szinte teljesen megegyezett: brutális mértékű, de meddő labdabirtoklás, elvétve egy-egy nagyobb helyzet, de összeségében az ellenfél könnyen letolódja a lassú labdajáratást, sőt ellentámadásokból, rögzített helyzetekből veszélyeztet is.

Ez lehetne a Németország-Paraguay találkozó egy mondatba sűrített összefoglalója is, valamint jó pár német mérkőzés értékelése a 2014-es vb-cím óta. De, hogy ennek mi köze a hispánokhoz, és miért nem egyszerű véletlen ez a mintázat?

2006-ban a Sommermärchennel, a nyári mesével elindult az apátia időszakából a felemelkedés, ám a hiába a várakozások, Spanyolországot 2008 és 2012 között nem lehetett letaszítani a trónról. 2014-ben a sorozatos ezüst- és bronzérmek után azonban sikerült révbe érnie Németországnak. A korábbi szórakoztató átmenetfocijukból addigra maximum szemelvények maradtak, mint a legendás brazilok elleni 7-1. Látva az utánpótlásból kijövő játékosokat, avagy a temérdek pálya centrumában bevethető, labdabiztos, ugyanakkor nem kimondottan atletikus labdarúgót, a 2014-es aranyérmes csapat elsődleges fegyvere a labdatartás volt, mellyel felőrülték az ellenfeleiket.

A spanyol válogatott ezzel összeérő hattyúdala nem szolgált jelzésképpen a németeknek, sőt a vb-címet egyfajta igazolásnak vélték, hogy még mindig ez az irány, errefelé halad a labdarúgás, mi több ők diktálják a trendeket. Az előző öt nagy tornán viszont egyaránt érem nélkül maradtak, ilyenre márpedig korábban sosem volt példa. Kétféle képlet váltakozott: elképesztően passzív, kiszámítható labdajáratás vagy túlzott kockázatvállalás. Az eredmény viszont egyaránt bukás volt.

Ezen a világbajnokságon ennek az ötvözetét láthattuk, amiért még akkor is elő kell venni Julian Nagelsmannt, ha az utolsó hetekben, vagy éppen a vb alatt olyan kulcsemberek estek ki, mint az egyetlen kiemelkedően passzoló védője, Nico Schlotterbeck, a mélységet kiválóan kereső Serge Gnabry, és a remekül egy az egyező Lennart Karl.

Egyik játékosnak sem volt valódi helyettese a keretben, vagy ha igen, akkor nem tartotta őket elég jónak ahhoz Nagelsmann, hogy be is vesse őket. Maxi Beier, aki nem a legképzettebb labdarúgó, ellenben kérve-kéretlenül keresi a védelmek mögött nyíló területet, azért több időt is kaphatott volna. Miként Jamie Lewellingnek sincs olyan magasan a plafonja, mint Leroy Sanénak volt egykor, jelen formájában azonban alighanem több segítséget nyújtott volna, mint Bayern München és Manchester City korábbi szélsője.

A felsorolt opciók közel sem a legfelső polcon helyezkednek, a C és D opciók pedig legalább egy-két szinttel még lejjebb vannak. Ennél talán csak az mutatja meg jobban, hogy a szövetségi kapitány egyes szerepkörökben, posztokon mennyire szűkölködik, hogy a többi válogatottban összesen 25 német születésű labdarúgót találni, közülük mindössze Kerim Alajbegovic és John Yeboah azok, akik a felsorolt profilok egyikébe beleillenek.

Nem hiába játszik a legtöbb Bundesliga-csapat klasszikus szélső nélkül, inkább szárnyvédőkre támaszkodva. Vagy ha mégis a pálya szélén feltűnik egy-egy cselgép, azok a lehető legritkább esetben a német utánpótlás termékei.

Németország sokáig csodálta Spanyolországot, mostanra viszont ugyanazzal a problémával néz szembe. Nem a rendszer miatt, hanem annak ellenére jönnek ki (kis számban) ügyes, dinamikus szélsők és direkt focira alkalmas játékosok. Amíg a spanyol játék változatossága Lamine Yamal formáján múlik, addig a németek sikeressége is nagyban függött egyetlen embertől, Lennart Karltól, aki kénytelen volt kihagyni ezt a vb-t.

Ha egy futballnagyhatalom jelene mindössze egy-két emberen áll vagy bukik, talán érdemes átgondolni a jövőt is...