A legtöbb szakíró már a torna előtt sem sorolta a favoritok közé Carlo Ancelotti gárdáját, a Marokkó elleni első meccs pedig csak ráerősített a kétségekre. Azt követően viszont elindult egy pozitív folyamat a brazil együttes játékában, úgy tűnt, Ancelotti amit lehet, orvosol a keret hiányosságai közül. Ám utólag azt mondhatjuk, Norvégia ellen jutottunk el odáig, hogy a hiányzók, a sérülések és az egyébkénti hiányposztok miatt már nem tudott olyan kezdő kiállni, ami le tudta volna menedzselni a flow-ban lévő északiak elleni mérkőzést.

Gyorsan hozzá kell persze tenni, hogy megvoltak a brazil esélyek: Bruno Guimaraes tizenegyest rontott az első félidőben, a másodikban Endrick kihagyta a kihagyhatatlant. Brazília viszont teljesen lemondott a labdáról, még ahhoz képest is, amire lehetett számítani, és főleg a második félidőben gyakorlatilag semmiféle nyomást nem tudtak gyakorolni a norvégokra, atomjaira hullott szét a brazil labda nélküli játék, így összességében egyáltalán nem tekinthető érdemtelennek a norvég siker.

Ancelottit azért lehet elővenni, mert ezen a meccsen nem tudta azt a pluszt hozzátenni a kispadról, amit eddig igen, és ami valamennyire a felszínen tartotta a projektet. Gabriel Martinelli szerepköre, kezdőbe nevezése nem sült el jól, később pedig mintha minden cserével egyre rosszabbak lettek volna, szemben a másik oldallal, ahol Stale Solbakken szinte minden döntése lendített a norvég együttesen. Fel lehet tenni emellett azokat a kérdéseket, hogy egy ilyen mérkőzésen, főleg a végén nem lett volna hasznos Igor Thiago pályára küldése, illetve hogy nem kellett volna-e hamarabb megpróbálni stabilizálni a középpályát.  

Ám ha egy picit mélyebbre ásunk, már a cserék személye is sokatmondó. A halványan játszó Matheus Cunha helyére az az Endrick jött, akit a közvélemény követelt a csapatba, Ancelotti viszont látványosan nem tudott vele mit kezdeni, valamint jött Neymar, akinek enyhe túlzással nem volt jó megmozdulása a mérkőzésen, mint a játéka, mind a jelenléte rendkívül destruktív volt.  A sportban sincs értelme a “ha" kezdetű mondatoknak, de Carlo Ancelotti minden bizonnyal magától nem ezt a névsort jelölte volna a vb-re, ám az ő karakterének eddig az is fontos jellemvonása volt, hogy nagyon jól kezelte ezeket a kompromisszumokat, tartotta a hátát, békét tudott teremteni az öltözőben és a csapat körül. Brazíliában e téren is csak részsikereket ért el, végül ellepte őt a közösségi nyomás. 

Tele van a napokban az internet azokkal a jobb esetben cikkekkel, rosszabb esetben mémekkel, amelyek arról szólnak, hogy a nagy futballnemzetek közül Németország, Olaszország és Brazília is mekkora válságba került a vb-selejtezőn és a vb-n. Ilyen összevetéseknél mindig érdemes óvatosnak lenni, mindenhol megvannak a specifikus problémák, és még a németeknél a mostani szereplés ellenére is könnyebben orvosolhatónak tűnnek a dolgok, Brazíliánál (és Olaszországnál) nem túlzás vészharangokat kongatni, még akkor is, ha problémáktól mentesen el tudjuk képzelni, hogy például Norvégiát megverték volna Ancelotti tanítványai.

A brazil válogatottnak most már bő évtizede nincs válasza arra, hogy tulajdonképpen mit is akarnak játszani, ezért is folyamatosak az edzőcserék. A szurkolók máig a joga bonito visszatérését vizionálják, miközben ennél nehéz lenne jobban szembe menni az autópályán, a topfutball sem válogatott, sem klubszinten nem abba az irányba tart. A brazilok pedig most két szék között ülnek a földön: nyögik a régi generációk elvárását, miközben egyébként Raphinha, Rayan vagy Matheus Cunha személyében lennének olyan játékosaik, akik az intenzitásban, a labda nélküli játékban és a fizikalitásban be tudnák hozni az új irányvonalat - akkor is, ha nem pörgetik a fülcimpájukon a labdát két embert levéve. Idővel muszáj lenne letenni a voksot egy irányvonal mellett, és elkezdeni azon dolgozni, hogy a brazil futball alapértékei miként adaptálhatóak a modern kor elvárásaihoz. 

A fő kérdés pedig igazából az, hogy milyen szerepet szánnak a mátrixban Carlo Ancelottinak. Ő biztosan nem az az ember, aki újrafogalmazza a brazil futballnyelvet, de lehet az az ember, aki tartja a hátát, míg ezt a munkát elvégzik a háttérben. De még az ő hírnevével is kérdés, hogy ehhez kap-e még négy évet.