Amikor Sir Lancelot a Gyalog galopp lakodalmas jelenetében leszúr vagy harminc embert, az örömapa végül úgy összegez: "kár lenne pörlekedni, áskálódni azon, hogy ki ölt meg kit". Egy napja mindenki azon tanakodik, hogy a Real Madrid öltözőjében ki ütött le kit. Hát, ezen is kár pörlekedni, a lényeg ugyanis abszolút nem ebben rejlik. 

A Florentino Pérez fémjelezte Real Madridnak mindig is az volt a legnagyobb problémája, hogy átgondolatlan, szakmaiatlan, a stratégiai gondolkodást teljesen nélkülöző döntések mentén működik. Immár több mint két évtizede ugrik fejest a víz nélküli medencébe a klub azzal, hogy az elnök a lényegi döntéseket néha úgy hozza meg, mintha rulettezne: most akkor megnézzük, hogy piros vagy fekete. 

Nem kell Makélélé, mert nem lehet marketingelni; csináljon a mindenkori edző védekezni képtelen csapatot, mert az összes galaktikusnak játszania kell egyszerre; váltsunk edzőt (és vele együtt koncepciót) néhány havonta; jöjjön ex-játékos edzőnek a Castillából, azon majd nem rinyálnak a szurkolók; adjunk végtelen hatalmat egy olyan játékosnak, akinek az intelligenciája biztosan nem akasztja ki az ezt mérő szerkezetet. 

Az elmúlt 20 év folyamatos balhéi el tudtak csendesedni két - valószínűleg ugyanannyira nem tudatos, de végtére is - jól sikerült döntéssel: a recept a Real Madrid működésére és BL-királykodására abban öltött testet, hogy nyugodt személyiségű, brutális karizmával rendelkező, jó mentorálási képességű, kvázi apafigura ült le a kispadra. 

Zidane és Ancelotti nem akart futballforradalmat, földindulásszerű taktikai innovációt, csak nyugodt öltözőt. A játékosok minősége és ezek mellett jelentkező boldogsága pedig halmozta a trófeákat. Abban a pillanatban, ahogy a keretminőség visszaesett, és már nemcsak a labda elleni, de a labdás játék is szinteket zuhant (hello, Toni és Luka), már nem volt elegendő abban bízni, hogy az öltöző nyugalma és kohéziója elég lesz az eredményességre a legmagasabb szinteken. 

Itt érkezett el Florentino Pérez ahhoz a döntési helyzethez, hogy a rulett helyett jobban kiszámítható asztalhoz üljön, és innovatív, modern felfogású edzői stábot hozzon, akik majd újrahúrozzák a Real Madridot a pályán. A komfortzónából való kilépést az elnök viszont csak pár hónapig bírta, mert megjelent, amit nem akart látni: Xabi Alonso irányítása alatt elégedetlenek lettek a játékosok, nyilvánosan hisztériáztak, ez így tovább nem maradhat; a legelső rossz eredménysor után úgy döntött, ő ezt nem akarja nézni fentről. Négy-öt hangadó akaratának megfelelően kirúgta azt az edzőt, aki kreálhatott volna valami újszerűt. 

Hát, most nézheti, ahogyan a Spártai becenevű edzője semmibe nem avatkozik be, senkit nem kritizál, és minden bukó után lepkefing hangon kiteríti a közhelyszótárt. Nézheti, ahogy a sérült játékosa elmegy nyaralni, miközben a csapat kínlódik minden szinten, az esetet pedig senki nem szankcionálja. Nézheti, ahogy hetente összeugranak a játékosai, és nem elég, hogy ezeknek a karamboloknak a nagy része nyilvánosságra kerül, de az egyik ilyen balhé odáig eszkalálódik, hogy traumás agysérüléssel kell a csapatkapitányt a kórházba tolni kerekesszékben. 

Ha sem a játékosok között, sem a klubházban nincs egy vezér, egy felelős(séget vállaló) döntéshozó, egy józan hang, akkor ilyen eredménykényszer mellett ez nem végződhet máshogy, csak bukással. A halvérű edzőhöz hasonlóan mi ezt nézhetjük végig karba tett kézzel. A filmet már láttuk, ez csak a remake verzió egy öregebb rendezővel - és drágább mozijeggyel.