Az ETO FC egy nagyon vékony kerettel, alig rotálva törte meg az FTC hétéves egyeduralmát. Ám az edzőjüket és a sportigazgatójukat is elvesztették a nyáron, a házi gólkirályuk megsérült a vb-n, néhány kulcsjátékosuk, köztük a csapatkapitányuk pedig kifelé kacsingatott.

Ilyen előzmények közepette, nem kiemeltként azonnal ki is hullottak a BL-selejtezőből, sőt azóta a Konferencia Ligából is, ami után a Fradi-tábor és a magyar futballközeg egy jelentős része fel is hördült, mondván ezért sok értelme volt letaszítani az élről az FTC-t.

Miközben itthon ebből kisebb hiszti lett, máshol ez teljesen hétköznapi, gondoljunk csak a Hearts ezüstérmére Skóciából, a svéd bajnokságot teljesen váratlanul behúzó, Mjallbyra vagy éppen a dán Aarhusra.

Ez az élet rendje. Kisebb-nagyobb regnálások, amiket megszakít egy rosszabb lehetőségekkel bíró csapat, amelyet aztán szétkapkodnak, miközben a nemzetközi kupákban nem nyújtanak kiemelkedő teljesítményt, köszönhetően a keretben bekövetkező változásoknak és az alacsony együttható miatti nehezebb sorsolásnak.

Az ETO is ezt az utat járja, kénytelen eladni a játékosokat a nagyobb halaknak. Ez olykor rossz eredményekhez, véleménykülönbségekhez, lassú átmenetekhez vezet, mert a játékos minél előbb csatlakozna az új klubjához, miközben az anyacsapata nem szeretné felforgatni a keretet. Ez az élet rendje, csak ismételni tudom magam. Miként a DVSC is elvesztette a sikeredzőjét, ahogy a ZTE is, mi több a zalaiak a kulcsjátékosaikat is.

Az ebből következő, magától értetődő teljesítményhullámzás pedig lassan, de biztosan a Ferencvárost is utoléri. Az FTC idén még azzal tudott gazdasági hasznot generálni, hogy az eddig felhalmozott tőkesúlyt elengedte, de jövőre ez már nem áll fenn, mint lehetőség, ami valószínűleg szépen lassan a saját és a liga koefficiensén is meg fog látszódni.

A brutális mértékű központi támogatások megcsappanásával beköszöntött az új, vagyis a való világ, ahol kiderül, hogy az eddig karúszóban a vízfelszínen lebegő csapatok valójában úszni is tudnak vagy megfulladnak.