2021. május 21-én az Atlético Madrid hátrányból fordítva verte a Real Valladolidot, ezzel megnyerve a spanyol bajnoki címet. Nem csupán máig utoljára emelhették magasba a serleget, hanem azóta erre esélyük sem kínálkozott.

Az arannyal záruló szezonban, ahogy azt megszokhattuk támadóoldalon a matracosok messze elmaradtak a Real Madridtól és a Barcelonától, csakhogy az alapozó mutatóik alapján a (második) legjobb védekezésük volt.

Az ellenfeleknek alig engedtek helyzetet, miközben ő maguk előtt sem adódott sok lehetőség, de amikor igen, azt kegyetlenül kihasználták. Ez maga volt az Atleti Diego Simeone alatt.

Azóta viszont ez megváltozott, a labda elleni számokban – egy szezon kivételével – elmaradnak a legjobb csapatoktól, miközben labdával továbbra sincsenek a Barca-Real kettőssel egy szinten.

15, 11, 19, 12, 25, ezek nem nyerőszámok, hanem szezonokra bontva az Atleti lemaradása az első helyezetthez képest a bajnoki cím óta, sőt a második pozíciótól mért távolságuk is jelentős, átlagosan 7,2 pont. Emellett az előző három kiírásból kétszer még a bronzérem sem jött össze nekik.

Ez önmagában sem néz ki jól, de ha ehhez hozzátesszük, hogy 2021 nyara óta a matracosok többet költöttek, mint bárki Spanyolországból, akkor egészen tragikus a kép.

Az elmúlt fél évtizedben olyan forgalmat bonyolítottak le, ami az olasz labdarúgás „fénypontját” idézi: 56 érkezővel és 102 távozóval. Ezek között bőven vannak kölcsönszerződések, de ha kivesszük őket a számításból, akkor is óriási számokról beszélhetünk, 50 igazolt és 53 eladott játékosról.

Ez a brutális mértékű fluktuáció már önmagában ellehetetleníti a valódi csapatépítést. Emellett egyre nagyobb különbség húzódik az Atleti vezetése és Diego Simeone között.

Az argentin a klub történelmének egyik, ha nem legnagyobb alakja, és az általa képviselt játékstílus elképesztő magasságokba repítette a csapatot, ám egy ideje már inkább gúzsba köt, semmint a különbséget jelentené. A romló mutatók pedig annak a kettősségnek a következménye, hogy az igazolások terén egyik pillanatban a korszakos edző kívánalmainak hoznak megfelelő játékost, a következőben pedig valami előremutató gondolat mentén.

Ki tudta volna elképzelni egy Simeone-csapatról, akárcsak négy-öt éve, hogy egy védőnél a párharcerősség helyett a passzkészségét vagy a kimagasló technikai szintet lehet majd kiemelni.

De eközben hiába a progresszív védekező játékosok és a jelentős pénzért érkező támadók, Simeone továbbra is amint lehetséges felhúzza a falat a kapujuk elé. Ez egykoron a két óriás árnyékában még egyeseknek szimpatikusnak is hatott, a jelenlegi anyagi lehetőségek és keret mellett azonban inkább antipatikus.

A 2026/27-es szezon vízválasztó lesz: ha Simeone vezetésével ezúttal sem tudnak beférkőzni a két nagy közé, esetleg még a harmadik helyről is lecsúsznak, akkor tényleg nem menti meg semmi a klubot a gyökeres változásoktól.