A Puskás Akadémia Magyarország legnagyobb potenciállal rendelkező futballszervezete. Infrastrukturális háttér, szakmai feltételek, játékosképzés, nemzetközi kapcsolatok: minden adott ahhoz, hogy a klub ne csupán játékosokat neveljen, hanem a magyar futball legmeghatározóbb exportőrévé váljon. Éppen ezért egyre nehezebb értelmezni azokat a döntéseket, amelyek az első csapat és a transzferstratégia körül születnek. Két lehetőség marad: vagy olyan üzletek köttetnek a háttérben, amelyeknek a teljes képét kívülről nem látjuk, vagy a klub elvesztette a kontrollt a saját játékosvagyonának menedzselése felett.
Az első kérdés a honosítható játékosok ügye. Marius Corbu, Miljan Krpić és Oleksandr Pyshchur egyaránt a Puskás Akadémián fejlődtek, éveket töltöttek Magyarországon, és reális közelségbe kerültek ahhoz, hogy a FIFA szabályai alapján a magyar válogatott számára is választhatóvá váljanak. Mégsem történt meg. A jelenlegi magyar szabályozási környezetben minden olyan futballista, aki hosszú távon magyarnak (jelentsen ez bármit is az MLSZ és vagy a sportállamtitkárság szerint) számíthat, egyszerre jelent sportszakmai és gazdasági értéket. Ha három ilyen játékos is kicsúszik a rendszerből, az már nem egyszerű balszerencse, hanem olyan stratégiai kérdés, amelyre nehéz kívülről magyarázatot találni. Nemcsak a Puskás Akadémia veszített ezekkel az esetekkel, hanem a magyar futball is elesett három potenciális válogatott játékostól.
A második történet már a játékosok piaci menedzsmentjéről szól. Vitályos Viktort a Puskás Akadémia minimális ellenértékért engedte el az MTK-hoz, majd néhány mérkőzéssel később ugyanazt a játékost az MTK körülbelül kétmillió euróért értékesítette. Most pedig itt van Márkgráf Ákos ügye is. Az Újpest néhány hete mintegy nyolcszázezer euróért szerződtette, majd a Koppenhága már másfél millió eurót fizetett érte, vagyis az újpestiek rövid idő alatt jelentős nyereséget realizáltak. Természetesen minden átigazolás mögött számtalan olyan részlet húzódhat meg – szerződéses helyzet, játékosakarat, bónuszok vagy jövőbeli részesedések –, amely kívülről nem látható. Ugyanakkor ezek az egymást követő esetek óhatatlanul felvetik a kérdést: hogyan lehetséges, hogy a hozzáadott értéket nem az a klub realizálja, amely a játékosokat évekig fejlesztette?
Lehet, hogy néhány év múlva kiderül, hogy minden döntés mögött racionális üzleti logika állt, és a Puskás Akadémia olyan bevételeket vagy stratégiai előnyöket szerzett, amelyek ma még nem láthatók. Jelenleg azonban a külső kép azt sugallja, hogy a magyar futball egyik legnagyobb értéktermelő műhelye rendre túl korán, túl olcsón vagy rossz időzítéssel engedi ki a kezéből azokat a játékosokat, akiknek az igazi piaci értékét más klubok realizálják. Egy olyan akadémiától, amely évek óta a magyar játékosképzés zászlóshajója kíván lenni, ennél jóval tudatosabb és következetesebb transzferstratégiát várna a szakma és a közvélemény egyaránt.
A következő nagy kérdés azonban már nem az, hogy a Puskás Akadémia képes-e tehetségeket kiválasztani (ez biztos) és nevelni (ez már nem annyira), hanem az, hogy képes-e megtartani, megfelelő időben értékesíteni és a magyar futball egészének érdekét is szolgáló módon menedzselni őket. Mert ha erre nem érkeznek meggyőző válaszok, akkor egyre többen teszik majd fel ugyanazt a kérdést: valóban a játékosok értéke alacsony, vagy egyszerűen a Puskás Akadémia nem tudja érvényesíteni azt az értéket, amelyet saját maga hozott létre?
Kiemelt kép: Puskás Akadémia
