Portugália végül továbbjutott Horvátország ellen, és a mérkőzés egyik legfontosabb pillanata Cristiano Ronaldo első világbajnoki kieséses szakaszban szerzett gólja volt, amellyel a kieséses szakasz minden idők legidősebb gólszerzője is lett egyben. Furcsa mondat ez egy olyan játékosról, aki gyakorlatilag minden elképzelhető rekordot megdöntött, mégis volt egy hiányzó fejezet a pályafutásában. Most ez is a helyére került.

A mérkőzés közben azonban volt egy különös érzése az embernek. Amikor Roberto Martínez cserélni kezdett, és a pályára érkezett Nélson Semedo, Bernardo Silva, Francisco Conceição és Gonçalo Ramos, miközben Vitinha, João Cancelo, Bruno Fernandes és Pedro Neto hagyta el a pályát, szinte természetes kérdésként merült fel: vajon miért marad még mindig Cristiano Ronaldo? A portugál kispad mélységét látva úgy tűnt, mintha az egész csapat valamiféle mágikus önfeláldozásból hagyná őt a pályán, csak azért, hogy megszülethessen az a bizonyos pillanat.

Számtalanszor volt alkalmam megtapasztalni, mit művel az emberrel az élni vágyás, de változatlanul elképedek rajta. Az önfeláldozás, az önzetlen áldozatvállalás leginkább a szentek cselekedeteiben és a gyerekmesékben jelenik meg vagy a csata hevében, a düh lelkületében. Ilyenkor rohannak be az égő házba, vetik bele magukat az örvénybe, indulnak mosolyogva kivégzésre. Melyikre hasonlít Ronaldo története?

És persze az is lehet, hogy ez az egész nem is annyira irracionális, mintsem emberi.

Mert valójában könnyű megérteni, miért nem akar valaki kiszállni ebből a szerepből. A futballban ugyanis létezik egy természetes hierarchia. A legnagyobb hatással játékosként vagy a játékra. Utána következik az edző, aki már nem játszik, de az oldalvonal mellől még mindig képes alakítani az eseményeket. Ezután jönnek a megfigyelők, sportigazgatók, elemzők és háttéremberek, akik már csak közvetetten formálják a futballt. A sor végén pedig ott ül a néző, aki már csak élvezheti a játékot, de nem formálhatja azt.

Cristiano Ronaldo döntése valójában erről szól. Nem hajlandó lemondani a legnagyobb hatású szerepről. Nem egyszerűen akar futballozni, hanem továbbra is a pályán akarja befolyásolni a történelmet. Ebben van valami mélyen emberi, sőt, bizonyos értelemben vallási jelentőségű is. Az alkotó nem akar megfigyelővé válni.

A túloldalon Luka Modrić búcsúja egészen más érzéseket keltett. Jelentősége a futball történetében Cristiano Ronaldóéval összemérhető, még akkor is, ha ezt a közvélemény valószínűleg soha nem fogja ugyanazon a polcon kezelni. A különbséget nem a nagyságuk, hanem a pozíciójuk adja. A csatárok góljai örökké látszanak, a középpályások zsenialitása sokszor csak azok számára, akik tudják, mit kell nézni.

Mindazonáltal nyert Portugália, nagy nehezen, és a hősies Horvátország szomorú búcsúja mellett. A mérkőzés legszebb metaforája a végére maradt: Gonçalo Ramos gólja. Egy egyszerűnek tűnő fejes, amely valójában egy korszakváltás szimbóluma lett. Ramos olyan gólt szerzett, amilyeneket egykor Cristiano Ronaldo tucatjával fejelt: robbanékony érkezéssel, tökéletes ütemben, könyörtelenül. Csakhogy ezt most Ronaldo már csak a kispadról nézte végig. Talán semmi sem érzékeltette ennyire méltóságteljesen az idő múlását: ugyanaz a mozdulat, ugyanaz a portugál kilences szerep, csak már egy másik futballista előadásában.