Diego Maradona, Lionel Messi, Carlos Bilardo és Lionel Scaloni. Négy név, aki megkerülhetetlen, ha az argentin labdarúgás aranykorairól beszélünk, és egyben választ is adnak arra, milyen a gauchó néplélek, és mi várhat a háromszoros világbajnokra a közeljövőben.

1982-ben Argentína már az első csoportkörben is botlott, a másodikban pedig esélytelenül hullott ki, négy évre rá viszont Diego Maradona vezérletével felült a világ tetejére egy szenzációs, gólgazdag vb-döntőt követően. 1990-ben ismét eljutottak a fináléig – immár göröngyös úton, nem kis szerencsével –, ott azonban értelmezhetetlen támadójátékkal, mindössze egy kapura lövéssel kikaptak 1-0-ra.

Ez a forgatókönyv nem ismerős valahonnan? Mintha csak Lionel Messit és a modernkori argentin válogatottat látnánk. 2018-ban hatalmas várakozások közepette nagy égés, 2022-ben emlékezetes vb-győzelem, majd 2026-ban újabb döntő, ott ellenben esélytelenek voltak, 120 perc alatt két próbálkozásra futotta.

Ahhoz, hogy megértsük, mi történik Argentínában a két zseniről érdemes egy kicsit áthelyezni a fókuszt a sikeredzőkre, Carlos Bilardóra és Lionel Scalonira. Utóbbinak ez az első vezetőedzői megbízatása, míg előbbi finoman szólva sem tartozik a legnagyobb hatású klubedzők közé.

Hogy mégis mind a ketten világbajnokok lettek szövetségi kapitányként, annak két oka volt. Egyrészt jókor voltak jó helyen, másrészt felismerték, hogy a mindenkori argentin válogatott hogyan is működik a legjobban.

A labdarúgást a leggyengébb láncszem játékaként szokás jellemezni, a csapatjátékok csapatjátéka, Argentínában viszont ezt egészen különlegesen közelítik meg. Náluk a futballt és a csapatjátékot úgy értelmezik, hogy van egy messiás, egy személy, aki mindenek felett áll, akire nem vonatkoznak szabályok, aki egy szent céllal érkezett a Földre. Egy csapatként kell alájátszani és mindenkit fel kell áldozni érte, hogy elérjük az üdvösséget.

Maradona esetében szokás állítani, hogy egyedül nyerte meg az 1986-os vb-t, de máshogy valószínűleg nem is tudta volna. Aligha véletlen, hogy akkor értek fel a csúcsra, amikor az isteni Diego olyan magasságokban volt, hogy onnan a csapattársai már nem is látszódtak. Miként Messi is akkor ült fel a trónra, mikorra olyanok vették körül, akik rajta nőttek fel, akik egy pillanatig sem gondolhatták, hogy egy kasztba tartoznak vele, akik hajlandóak voltak bármit megtenni érte.

A két, isteni státuszba emelkedő focista megjelenése és a világosság beköszönte között azonban leginkább sötétség jellemezte az argentin labdarúgást. 1994-től 2018-ig annyiszor szereztek érmet vb-n, ahányszor a csoportban ragadtak, egyszer. A notórius alulteljesítők voltak, jó játékosokból álló, vezér nélküli tizenegy, ahol nem voltak leosztva a szerepek, amelyik csapat úgy is a nevetség tárgyává vált, hogy az volt a kérdés, hogy Diego Milito vagy Sergio Agüero az ötödik(!) számú támadó.

A történelem alapján Scaloninak most kell lelépnie – ahogy azt Bilardo tette 1990-ben – mielőtt még Argentína a legszűkebb elitnek megint búcsút int. Vagy megpróbálja meghazudtolni a természet rendjét és istenség nélkül is győzelemre vezetni a népét.